Nem tudom, mi volt az álmok tárgya, csak azt tudom, hogy nem a pénz, mert valamennyien szenvedélyesen szerették a szépet, és múlhatatlan vágy hajtotta őket a szépség teremtésére és saját lelki gazdagságuk felmutatására.

Az elmúlt évtizedekben a képzőművészet az új irányzatok felé fordult, s a kulturális középosztály figyelmének felkeltése, s ha kell, megbotránkoztatása révén megszületett az úgynevezett modern és neoavantgard.

A Tibor Ernő alkotói és az ott kiállító művészek, a klasszikus utakat járják, ők ecsettel, tollal, krétával dolgozó képzőművészek maradtak a mai, a vizuális kommunikáció technikai lehetőségeit kihasználó, ömlesztett képi világban is. Ők soha nem akarnak meghökkenteni az emberi test belső szerveiben haladó „örök anyag” képeivel. Nem kívánnak megbotránkoztatni a hullaházakban készült sokkoló fotókkal. Nem akarnak felháborítani az emberi testnedvekkel, vérrel vagy vizelettel alkotott videoklipekkel.

Művészi kifejezés

Ők megőrizték a művészi kifejezés ősi eszközeit, a vonalat, a foltot, a színt, a fényt és az árnyékot és ezeknek ritmikus váltakozását. Tovább művelik a képzőművészet klasszikus műfajait, mert úgy érzik egy városkép vagy tájkép, egy csendélet vagy akt még hordozhat üzenetet a szépségre vágyó polgárnak. Hiszik, hogy még érdemes papírra, vászonra, festékre és rámára költeni, mert nem feltétlenül a saját testre karcolt tetovált ábrák, a performansz és az ide-oda mozgó installáció vonzza a tárlatlátogatót.

Az indulás lázának lendülete persze, már itt is alábbhagyott. A múló évek és a változó, egyre inkább anyagiassá váló világtól nem lehetnek a fogyatkozó TEG-tagok sem függetlenek. A hétköznapok robotját, az egyes kiállítások megszervezését, elrendezését, felügyeletét, az adminisztratív és a dokumentációs teendőket, a sajtóval való kapcsolattartást egy-két mindenes végzi. Nonprofit alapon. Néhány fiatal egyszeri bemutatkozásra vagy ugródeszkának felhasználja a terem adta lehetőséget, kiállít, de semi egyebet nem vállal. A „szakma”, vagyis egyes magukat szakmai tótumfaktumnak tartók „ámátőrök” jelzővel illetik a Tibor Ernő galériásokat, elvitatva tőlük még a „művész” jelző használatának jogosságát is. Mintha bárhol a világon szerezni lehetne művész-, költő- vagy íródiplomát. A valamennyire is tájékozott ember tudja, hogy az ilyen képzést adó intézményekből annyi művész jön ki, ahány oda bemegy. Ott a diplomával tehetséget és álmokat nem lehet venni.

Schneider Németh Antal